Mindenkit üdvözlök az oldalon!

Ha éppen unatkozol, és éppen nem tudsz mit kezdeni magaddal, akkor talán ide is eltaláltál valahogyan. Itt olvashatsz valamit, ami talán tetszeni is fog.

Nem is mondok többet ennyi bőven elég is.

Itt egy kis olvasni való. Egy kicsit szomórú, de remélem tetszeni fog.

Szomorú és fájdalmas napok

A sötétben ücsörögve várok valamire. Egy mozdulatra, egy gondolatra ami előre mozgat. De csak azt érzem, hogy a galléromnál fogva húznak visszafelé és nem látok semmit magam előtt. Fojtogat a saját tehetetlenségem. Érzem a szívemben a fájdalmat, a szenvedés, azt az üres részt amit az ő hiánya okoz.

Némán belesikoltok a sötétbe és érzem, hogy az arcomon végig folynak a könnyek. Szenvedek és hiányzik, de nem tudom visszafordítani az időt. Nem tudom pótolni a helyet amit kitöltött a szívemben. Nem tudom felejteni a mosolyát, a nevetését, ahogy beszélt és ahogy szeretett.

A könnyeim csak folynak és folynak, nem tudom megállítani, hisztérikusan zokogok utána. Hiányzik de nagyon. Újra beszélni akarok vele, megérinteni, átölelni, és elfelejteni hogy ez az idő, amit távol töltöttünk egymástól csak egy rossz álom, és hogy minden rendben. Újra nevetni a viccein, meghallgatni milyen napja volt, mi aggasztja vagy mi mérgesíti. Látni olyannak amilyen, nem pedig úgy, ahogy utoljára láttam. Hűvösen és elutasítóan.

Nem tudom mi történt kettőnk között, de egyszer csak hirtelen a semmiből szakítottunk és többet nem láttam. Nem beszéltünk, nem hívtam, nem találkoztunk. Én meg azóta csak a szobámban töltöm az időmet. Csak feküdtem és néztem a plafont, némán csendesen és nem tettem semmit.

Mint egy szellem úgy jártam keltem a házban, és mint egy kísértetet elkerültek itthon. Nem szóltak hozzám, csak rám hagyták hogy egyedül dolgozzam fel. Csak ezzel az a baj hogy nem tudom, hogyan dolgozzam fel, sosem volt, hogy az életemből így eltűnt volna valaki. Valakit akit ennyire szerettem, valakit akit őrülten szerettem. Az elején el se hittem hogy ez megtörténhet és féltem hogy ez majd egyszer eljön, de most hogy itt van túlságosan fáj hogy bármi másra tudjak figyelni. Kitölti az összes gondolatomat és csak rá tudok gondolni, és arra ahogyan szeretett és én viszont szerettem.

Újabb zokogás lesz úrrá rajtam. De ezúttal hangot is ki tudok csikarni magamból, és értem az emberek hogyan tudnak hangosan őrjöngve zokogni. Kiadhatják magukból a fájdalmat általa, de én csak néma zokogást tudok. Félek hogy az anyukámnak fájna hallania a szenvedő hangomat, ezért csak csendben merem kisírni a szemeimet. Majd mikor már elfogy az erőm, csendesen elalszok a könnyekkel az arcomon. Nincs aki letörölhetné nekem.