Neked

 Neked

Hogy milyen mikor a padlón vagy?

Nem úgy ahogy a romantikus regényekben, hogy a főszereplőnk a padlón van de valamilyen csoda folytán mégis feláll és kikecmereg a bajból. Nem, igazán a padlón. Olyan kikurt módon, hogy el se tudod képzelni. Annyira a padlón, hogy jobb azon gondolkodni milyen lenne ha megszűnnél létezni. Annyira a padlón.

Mert ez az érzés olyan, hogy szavakkal le se lehet írni. De egyszerűen érzed hogy ez a szar, még semmi ahhoz képest ami rád vár. Mert 5 perc múlva is ezt érzed, és holnap is ezt fogod mikor felkelsz az önsajnálatból egy pillanatra, hogy egyél. Vagy egy hét múlva, mikor már érzed magadon, hogy le kellene fürdened, de annyira legyürt a depresszió, hogy inkább csak fekszel a saját mocskodban. Vagy egy hónap múlva, mikor úgy gondolod elég volt a semmit tevésből és próbálod rendbe szedni magad. A fejed kezd kitisztulni és elmúlnak a nap mint nap előjövő sötét gondolatok. De akkor újra pofán vág az élet, mint egy szaros zaklató hogy: "A-a, te innen nem mész sehova", és újra visszaránt a mély. És végig mész a lépéseken újra és újra és újra, egész végig azon agyalva hol a picsában ronthattad el, hogy itt kötöttél ki. Aztán egy nap arra ébredsz, hogy tudod hol rontottad el, hogy tudod ez az egész szar mind valójában a te kibaszott hibád. Mert mertél reménykedni és gondoltad most jobb lesz, de végül nem lett, és soha nem is lesz. Mert ez az érzés ott fog lebegni feletted, mint egy giotin és arra vár hogy mikor végezhet veled. Mert egyszer valamikor vége lesz, mert mindennek van vége. És te már nem abban fogsz reménykedni hogy jobb legyen, hanem hogy minél hamarabb végezzen veled.

Az emberek pedig körülötted csak azt látják hogy milyen gyenge vagy, amiért az élet így legyűrt. Pedig még így is erősebb vagy, mint ahogy azt ők gondolnák. Mert simán választhatnád azt az utat is, hogy magad végzel a dologgal és nem szenvedsz tovább. De az gyávaság lenne, és te nem vagy gyáva. Mert ahelyett, hogy végzel magaddal és véget vetsz az életnek nevezett brutális viccnek, inkább elviseled, mert nem akarsz elégtételt nyújtani a teremtőknek hogy legyűrtek. Mert nem, te már kezded felvenni a ritmust, és már várod mikor szakad a nyakadba a szar. Mert élvezed ahogy elviseled a fájdalmat a szenvedést, és egy idő után már nem érzel semmit, majd teljesen kifordulsz magadból. Mert te is élvezni kezded ha szenvedsz, nevetsz ha fájdalmat érzel, mert az élet egy rohadt jó vicc kezd lenni. És szinte már izgatottan várod hogy az élet milyen új módon tudd kibaszni veled. Mert ki fog, és te már tűkön ülve, mosolyogva várod hogy hogyan.

Mosolyogva hallgatod mások vígasztalását hogy: "De egyszer jobb lesz, csak ne add fel a reményt." És olyan szívesen az arcukba röhögnél. "A reményt? De hiszen az jutatott ide." Mert igen, a remény a legundorítóbb érzés az összes közül. Mert akaratod ellenére is reménykedsz hogy tényleg lehet jobb, mert más is elérte a bolgogságot, akkor neked miért ne menne. De valójában mikor megpróbálsz egy kicsit jobb helyzetbe kerülni, az élet újra levet magáról. Könyörtelenül és még beléd is rúg egyet, hogy nehezebb legyen úgyan oda visszamásznod.

A remény úgy mérgez meg hogy észre sem veszed. De mikor már a remény súgta szép gondolat után oda teszed magadban hogy: "Á, úgy se fog megtörténni." Na akkor vagy igazán nagy szarban, mert te is beszálltál a játékba. Az élet veled is szórakozni akar egy jót, és nem enged el amíg nem szórakozta ki magát. Mert ez, NEM EGY KIBASZOTT ROMANTIKUS REGÉNY. Mert ez az életed, itt a szarért is meg kell dolgoznod, mert ha nem, ha nem csinálsz semmit, akkor is tudsz lejjebb zuhanni. Mert sosincs olyan hogy ennél lejjebb már nem lehet kerülni. Mert lehet, mindig van lejjebb.

Szóval, nem érzel semmit, nem gondolsz semmire, nincsenek céljaid, nincs múltad, nincs jövőd se jelened se semmi, ami csak egy kis szikrát kiváltana belőled. Üres vagy és egyszerűen nem tudsz már semmit kitalálni. Csak létezel, de még ez sem vált ki belőled semmit. Mert már évek óta nem érzel semmit. És ezt, senki nem tudja rólad, mert olyan jó vagy abban hogy olyannak mutasd magad amilyennek akarják, hogy idővel már azt sem tudod ki vagy valójában.

Szóval így nem tudsz semmit, nem érzel semmit és egy senki vagy. Idővel pedig te magad leszel az üresség.

 Most talán egy kicsit vidámabb történet lett. Remélem tetszeni fog. Jó szórakozást az olvasáshoz, és mindenképpen írd meg a véleményed. :)

EGY VILÁG AHOL ÉN VAGYOK: A kezdet...

Ziháló lélegzet, zuhogó eső, autók elsuhanó hangja a szakadó esőben.

Vádlimban az izomfájdalom, ujjaim hidegsége, ahogy újra és újra az arcomhoz érintem. A tüdőmben a fájdalom, a torkom ég, kiszáradt a szám. Hajamból csöpög a víz, a ruháim csurom vizesek és a testemhez tapadnak.

De ezt, mint csak homályosan érzékelem.

A fülem sípol és sistereg, a levegőt hangosan és fájdalmasan veszem. Az arcom izmai eltorzult grimaszba feszülnek, ezért sajog.

Felnézek az égre, a borult égre, mely akár az én érzéseimet tükröznék.

Az eső továbbra is kitartóan zuhog. Arcomat csapkodják az esőcseppek melyek lefolynak az arcomon elmosva a szemből hulló könnyeket.

Frusztrált voltam eddig is, de most kaptam még egy lapáttal az így is rám nehezedő érzelmeimre.

Kiderült, hogy a srác, akibe szerelmes vagyok, mást szeret, és elkezdtek járni. Ez szinte pofonként ért. Megszakadt bennem egy húr és nem tudtam mit csináljak. Hirtelen elkezdtem sírni, de nem akartam, hogy mások meglássák, így elrohantam akár egy kisgyerek. Nem kellett volna ezt tennem. Ez nem jellemző rám. Én általában beleszeretek valakibe és távolról figyelem majd mikor ilyen történik tovább megyek és elfelejtem.

De ez a most valami más volt. Még mindig érzem, hogy a szívem kihagyott egy ütemet és még mindig nem hozta be a lemaradást. Hirtelen megakadt a levegő a tüdőmben és nem kaptam levegőt, majd a következő pillanatban csak már azt éreztem, hogy az arcomon végig folynak a könnycseppjeim. Ezért hát elrohantam és még mindig nem tudom hol vagyok.

-          Áh, ezt most jól megcsináltad – mormolom magam elé. – Mihez kezdesz így most...

       Egyszerűen vissza is mehetnél – szól egy hang a hátam mögött.

-          Hát pont ez az. Nem tudom, hogy mehetnék vissza – válaszolok a hangnak.

-          Mond meg hova akarsz visszamenni, én meg megmondom, hogy juthatsz oda.

Megfordulok. Egy esernyő alatt álló fickó állt mögöttem. Nem tűnik ápolatlannak, de nem is az a nagyon magára adott típus, bár ez csak a ruházatára igaz, és én ebben a helyzetben egy szót se szólhatnék. Ugyanis el tudom képzelni milyen állapotban lehetek. Körülbelül, mint egy csapzott kutya, csak már a sár hiányozna róla.

-          Miért segítene nekem? – kérdezem gyanakvóan. Hiszen csak nem bízhatok meg egy vadidegenben.

-          Hát, gondoltam elkel a segítség. – Hangja mély bársonyosan gördülékeny, öröm hallgatni.

-          Eltévedtem. A buszpályaudvart keresem, de ha van a közelben egy megálló én annak is örülnék – mondom el, akaratlanul kicsúszott a számon. Odakapnám a kezem, de elég kínos lenne ez a mozdulat, így csak azt érzem, hogy az arcom kicsit felforrósodik.

Mindig ez történik velem, ha kínosan vagy zavarban érzem magam. Lehetettlen, hogy eltitkoljam ezeket az érzéseket. De azt utálom a legjobban, hogy már egész kiskorom óta piszkáltak miatta.

-          Nem messze, úgy két utcányira van innen egy megálló. Ha jól tudom megy onnan busz a pályaudvarra, de ezt már magának kell kitalálnia – azzal el is ment.

Meghökkenek a gyors szabadulástól, mivel tapasztalatból tudom, hogy az emberek szeretnek leállni beszélgetni. Én viszont mindig gyorsan szabadulni akarok a társaságukból mert számomra zavaró ez a viselkedés.

Felnézek megint az égre. Még mindig borús az idő, és még mindig fáj a szívem, de a sajgás már enyhült egy kicsit. Úgy tűnik segített ez a hirtelen kitörő levezetés. Vagy lehet ez a titokzatos férfi segített abban, hogy megfeledkezzem az egészről.

Összeszedem magam, majd még egyszer utoljára hagyom, hogy az arcomba csapjon az eső, és elindulok abba az irányba amerre a titokzatos férfi mutatott. Remélem gyorsan haza jutok, mert most már fázom.

Mindenkit üdvözlök az oldalon!

Ha éppen unatkozol, és éppen nem tudsz mit kezdeni magaddal, akkor talán ide is eltaláltál valahogyan. Itt olvashatsz valamit, ami talán tetszeni is fog.

Nem is mondok többet ennyi bőven elég is.

Itt egy kis olvasni való. Egy kicsit szomórú, de remélem tetszeni fog.

Szomorú és fájdalmas napok

A sötétben ücsörögve várok valamire. Egy mozdulatra, egy gondolatra ami előre mozgat. De csak azt érzem, hogy a galléromnál fogva húznak visszafelé és nem látok semmit magam előtt. Fojtogat a saját tehetetlenségem. Érzem a szívemben a fájdalmat, a szenvedés, azt az üres részt amit az ő hiánya okoz.

Némán belesikoltok a sötétbe és érzem, hogy az arcomon végig folynak a könnyek. Szenvedek és hiányzik, de nem tudom visszafordítani az időt. Nem tudom pótolni a helyet amit kitöltött a szívemben. Nem tudom felejteni a mosolyát, a nevetését, ahogy beszélt és ahogy szeretett.

A könnyeim csak folynak és folynak, nem tudom megállítani, hisztérikusan zokogok utána. Hiányzik de nagyon. Újra beszélni akarok vele, megérinteni, átölelni, és elfelejteni hogy ez az idő, amit távol töltöttünk egymástól csak egy rossz álom, és hogy minden rendben. Újra nevetni a viccein, meghallgatni milyen napja volt, mi aggasztja vagy mi mérgesíti. Látni olyannak amilyen, nem pedig úgy, ahogy utoljára láttam. Hűvösen és elutasítóan.

Nem tudom mi történt kettőnk között, de egyszer csak hirtelen a semmiből szakítottunk és többet nem láttam. Nem beszéltünk, nem hívtam, nem találkoztunk. Én meg azóta csak a szobámban töltöm az időmet. Csak feküdtem és néztem a plafont, némán csendesen és nem tettem semmit.

Mint egy szellem úgy jártam keltem a házban, és mint egy kísértetet elkerültek itthon. Nem szóltak hozzám, csak rám hagyták hogy egyedül dolgozzam fel. Csak ezzel az a baj hogy nem tudom, hogyan dolgozzam fel, sosem volt, hogy az életemből így eltűnt volna valaki. Valakit akit ennyire szerettem, valakit akit őrülten szerettem. Az elején el se hittem hogy ez megtörténhet és féltem hogy ez majd egyszer eljön, de most hogy itt van túlságosan fáj hogy bármi másra tudjak figyelni. Kitölti az összes gondolatomat és csak rá tudok gondolni, és arra ahogyan szeretett és én viszont szerettem.

Újabb zokogás lesz úrrá rajtam. De ezúttal hangot is ki tudok csikarni magamból, és értem az emberek hogyan tudnak hangosan őrjöngve zokogni. Kiadhatják magukból a fájdalmat általa, de én csak néma zokogást tudok. Félek hogy az anyukámnak fájna hallania a szenvedő hangomat, ezért csak csendben merem kisírni a szemeimet. Majd mikor már elfogy az erőm, csendesen elalszok a könnyekkel az arcomon. Nincs aki letörölhetné nekem.