Most talán egy kicsit vidámabb történet lett. Remélem tetszeni fog. Jó szórakozást az olvasáshoz, és mindenképpen írd meg a véleményed. :)

EGY VILÁG AHOL ÉN VAGYOK: A kezdet...

Ziháló lélegzet, zuhogó eső, autók elsuhanó hangja a szakadó esőben.

Vádlimban az izomfájdalom, ujjaim hidegsége, ahogy újra és újra az arcomhoz érintem. A tüdőmben a fájdalom, a torkom ég, kiszáradt a szám. Hajamból csöpög a víz, a ruháim csurom vizesek és a testemhez tapadnak.

De ezt, mint csak homályosan érzékelem.

A fülem sípol és sistereg, a levegőt hangosan és fájdalmasan veszem. Az arcom izmai eltorzult grimaszba feszülnek, ezért sajog.

Felnézek az égre, a borult égre, mely akár az én érzéseimet tükröznék.

Az eső továbbra is kitartóan zuhog. Arcomat csapkodják az esőcseppek melyek lefolynak az arcomon elmosva a szemből hulló könnyeket.

Frusztrált voltam eddig is, de most kaptam még egy lapáttal az így is rám nehezedő érzelmeimre.

Kiderült, hogy a srác, akibe szerelmes vagyok, mást szeret, és elkezdtek járni. Ez szinte pofonként ért. Megszakadt bennem egy húr és nem tudtam mit csináljak. Hirtelen elkezdtem sírni, de nem akartam, hogy mások meglássák, így elrohantam akár egy kisgyerek. Nem kellett volna ezt tennem. Ez nem jellemző rám. Én általában beleszeretek valakibe és távolról figyelem majd mikor ilyen történik tovább megyek és elfelejtem.

De ez a most valami más volt. Még mindig érzem, hogy a szívem kihagyott egy ütemet és még mindig nem hozta be a lemaradást. Hirtelen megakadt a levegő a tüdőmben és nem kaptam levegőt, majd a következő pillanatban csak már azt éreztem, hogy az arcomon végig folynak a könnycseppjeim. Ezért hát elrohantam és még mindig nem tudom hol vagyok.

-          Áh, ezt most jól megcsináltad – mormolom magam elé. – Mihez kezdesz így most...

       Egyszerűen vissza is mehetnél – szól egy hang a hátam mögött.

-          Hát pont ez az. Nem tudom, hogy mehetnék vissza – válaszolok a hangnak.

-          Mond meg hova akarsz visszamenni, én meg megmondom, hogy juthatsz oda.

Megfordulok. Egy esernyő alatt álló fickó állt mögöttem. Nem tűnik ápolatlannak, de nem is az a nagyon magára adott típus, bár ez csak a ruházatára igaz, és én ebben a helyzetben egy szót se szólhatnék. Ugyanis el tudom képzelni milyen állapotban lehetek. Körülbelül, mint egy csapzott kutya, csak már a sár hiányozna róla.

-          Miért segítene nekem? – kérdezem gyanakvóan. Hiszen csak nem bízhatok meg egy vadidegenben.

-          Hát, gondoltam elkel a segítség. – Hangja mély bársonyosan gördülékeny, öröm hallgatni.

-          Eltévedtem. A buszpályaudvart keresem, de ha van a közelben egy megálló én annak is örülnék – mondom el, akaratlanul kicsúszott a számon. Odakapnám a kezem, de elég kínos lenne ez a mozdulat, így csak azt érzem, hogy az arcom kicsit felforrósodik.

Mindig ez történik velem, ha kínosan vagy zavarban érzem magam. Lehetettlen, hogy eltitkoljam ezeket az érzéseket. De azt utálom a legjobban, hogy már egész kiskorom óta piszkáltak miatta.

-          Nem messze, úgy két utcányira van innen egy megálló. Ha jól tudom megy onnan busz a pályaudvarra, de ezt már magának kell kitalálnia – azzal el is ment.

Meghökkenek a gyors szabadulástól, mivel tapasztalatból tudom, hogy az emberek szeretnek leállni beszélgetni. Én viszont mindig gyorsan szabadulni akarok a társaságukból mert számomra zavaró ez a viselkedés.

Felnézek megint az égre. Még mindig borús az idő, és még mindig fáj a szívem, de a sajgás már enyhült egy kicsit. Úgy tűnik segített ez a hirtelen kitörő levezetés. Vagy lehet ez a titokzatos férfi segített abban, hogy megfeledkezzem az egészről.

Összeszedem magam, majd még egyszer utoljára hagyom, hogy az arcomba csapjon az eső, és elindulok abba az irányba amerre a titokzatos férfi mutatott. Remélem gyorsan haza jutok, mert most már fázom.